2005. november 25-re, Katalin napra voltam kiírva Noémivel, aki farfekvéses pózban növekedett a pocakomban. Az orvosommal, dr. Tidrenczel Zsolttal megbeszéltük a természetes szülés és a császármetszés előnyeit és hátrányait egyaránt, majd párommal a császármetszés mellett döntöttünk. Ez kevesebb veszéllyel járt a babára nézve, viszont nagyobb eséllyel léphet fel valamilyen szövődmény nálam, míg a természetes szülésnél éppen fordított a helyzet. Abban is megegyeztünk, hogy ha addig nem indul be a szülés magától, akkor 29-én, kedden meglesz a műtét. (”Hacsak be nem jönnek rendszeres fájásokkal, 4ujjnyi méhszájjal.”)

26-tólkezdve naponta jártunk CTG-re a MÁV-Kórházba, az egyik alkalommal a szülőszobát illetve a műtőt is megnézhettük. Ekkor közölte az orvos azt is, hogy mégis jobb lenne a szerdai nap, 30-a, mert keddre már több műtétet előjegyeztek, sokat kellene várnom (étlen-szomjan). Ebben meg is egyeztünk.

Kedden este 10-kor 10perces fájásaim kezdődtek, csakúgy, mint aznap hajnalban, amikor is néhány összehúzódás után el is múltak, tehát csak jóslófájások voltak. Nem úgy este: éjfélig szabályos időközönként jelentkeztek a fájások, ekkor felhívtam az orvost, hogy bemenjünk-e a kórházba most, vagy várjunk-e még. Ő persze azt válaszolta, hogy irány a kórház; fél 1-re be is értünk a szülőszobára. Apa sokkal idegesebb volt, mint én, egyszer fel is háborodott, hogy “Ne legyél már ilyen nyugodt!” :)

A szülőszobán egy kedvetlen szülésznő fogadott minket, aki csak a száját húzta, hogy 10perces fájásokkal már bevonulunk. :( Kicsit megértőbb lett, amikor elmagyaráztam neki, hogy műtét lesz, mert faros a baba. Először megvizsgált egy orvos (nem az ügyeletes egyébként, hanem egy másik, aki egy “saját” szülést vezetett le éppen), elég durván próbálta kitapogatni, hogy far- vagy harántfekvéses-e Noémi. A magzatvíz is ekkor folyt el. (A kartonunkra mégis azt írták, hogy ennek időpontja “ismeretlen”.) Ekkor, két és fél óra vajúdás után már 4 ujjnyira volt kitágulva a méhszáj. Mintha Noémi hallotta volna, mit mondott az orvosunk pár nappal korábban. :) A vizsgálat után CTG-re raktak, minden rendben volt, közben ugyanúgy jöttek a fájásaim is; nem voltak szörnyen fájdalmasak, de ülve nem tudtam elviselni őket.

Megérkezett az orvosunk is, megvizsgált (ez sokkal kevésbé volt fájdalmas), kért engedélyt telefonon a műtétre. Előkészítettek a műtétre, a személyzet 1 perc alatt ottermett. Az érzéstelenítés beadásával sajnos gondok voltak: fekve nem tudták beadni a gerincembe az érzéstelenítőt, fel kellett ülnöm, előregörnyednem (nagy hassal, fájásokkal – alig jutott levegő a tüdőmbe), de így sem tudták beadni az injekciót. Folyamatosan azt mondogatták, hogy lazítsak, engedjem el magam, stb. stb. Fájás közben. Hát persze. Sokáig próbálkoztak, én már sírtam, annyira rosszul éreztem magam, és ott tartottam, hogy inkább megszülöm rendesen a babát. Kb. 30 (40?) perc múlva hívtak egy másik aneszteziológust, akinek elsőre vagy másodikra (már nem is éreztem, de nem is érdekelt) sikerült beadnia az érzéstelenítést.

Innen pár gyorsan pörögtek az események, 3,10-kor megszületett Noémi, nyákleszívás, fürdés és öltözés után Apa kézbe foghatta (rögtön rá is mosolygott), utána nekem is megmutatták, majd elvitték inkubátorba 1 órára, utána az újszülöttosztályra került. Engem is áttoltak oda, reggel már felültem, este felkeltem, zuhanyoztam. Délelőtt behozták Noémit, ott is maradhatott velem jó darabig, de éjszakára még nem hagyták nálam. 4 napot töltöttünk a kórházban, ahol mindenki segítőkész volt és majdnem mindenki nagyon kedves is. A tejem a 3. napon lövellt be (előtte egy napig pótlást kapott Mimi, mert már nagyon éhes volt). A varratot vasárnap délelőtt szedte ki az orvos, délben haza is mehettünk, mert mindketten rendben voltunk, Mimi nem sárgult be, szépen szopott, gyarapodott is. Ez tegnap múlt egy hete, azóta is jól vagyunk, bár egy kis hasfájás azért meggyötörte Noémit, de úgy tűnik, megtaláltuk az ellenszerét (Espumisan). Az én sebem is napról napra kevesebb gondot okoz, egy hete néha sírtam, annyira fájt, amikor fel akartam kelni az ágyból, de ez is már csak rossz emlék.

Köszönjük Apának a folyamatos támogatást és gondoskodást!